Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ijász Egyesület kiállítása

020.-kepek-gomb.jpg

 

" A nyílvessző röppályája az élet szimbóluma. Magas céllal száll el az íjból, repül a magas, kék ég felé, úgy látszik, mintha halhatatlan volna. Életének dala, kellemes zene a fülnek. Felfelé haladó ívének suhanása, ígéret az örökös előrehaladásra. Kecsesen az egyenesbe hajlik, de már nem annyira reményteljesen, azután alig észrevehető megingás után, lefelé mutat. Növekvő sebességgel közeledik a földhöz, ahol egy mély sóhajjal a talajba süllyed. Kiadott energiája megreszketteti és megadja magát az elkerülhetetlen végnek." / Dr. Saxton Pope /



A
Görög Demeter Művelődési Ház bemutatta a
HAJDÚDOROGI HAGYOMÁNYŐRZŐ ÍJÁSZ EGYESÜLET
bemutatkozó kiállítását


Történelmi visszatekintést adott:
Dalanics Zoltán
parókus

Az egyesület munkáját bemutatja:
Simon György
egyesületi elnök




Helye: Görög Demeter Művelődési Ház kiállítóterme
Hajdúdorog, Böszörményi út 5.
A tárlat megtekinthető március 4-ig munkanapokon 8.00-18.00,
szombaton 13.30-18.00

Kiállítók névsora:
          Bana János, Baranyai Csaba, Baranyainé Jakab Mária,
          Dalanics Zoltán, Györki Attila-Keleti Gyepü vezére, Kalapos Katalin,
          Kerékgyártó Mihály, Kiss Ferenc, Kissné Dalanics Ildikó,
          Kozma János, Pajkos Tibor, Pogácsás Mariann,
          Simon György, Tar Julianna, Váróczy Kálmán


______________________________________________________________________________________

Múltunk a jelenben



A IX. század eseményeibe csöppenhettek mindazok, akik részt vettek a Hajdúdorogi Hagyományőrző Íjász Egyesület bemutatkozó kiállításán 2011. február 14-én a Görög Demeter Művelődési Házban.

Köszöntő szavaiban Simon György az egyesületi elnöke röviden bemutatta tevékenységüket és fennállásuk alig több, mint egy esztendejét. A gazdag kiállítási anyagon végignézve, nem hiába érezték úgy, hogy megérett az idő hagyományőrző munkásságuk bemutatására. Az autodidakta módon elsajátított népi mesterségek remekein keresztül, izgalmas és tanulságos módon eleveníthető fel a honfoglalás, megcélozva ezzel a tanuló ifjúságot. A rendhagyó történelemórát Dalanics Zoltán parókus úr rögtönözte az érdeklődők számára, melyből bizony nemcsak a fiatalok tanulhattak.

Első ízben a férfi és a női viselet különbségeire hívta fel a figyelmet. Megtudhattuk, hogy őseink bőrből, vagy nemezből készült süveget viseltek, melynek díszítése a „korona” a szabadságukat jelképezte. A nők hajfonatkorongainak száma arról árulkodott, hogy hajadonok voltak-e még. Egy fonat jelentette, hogy szabad volt az illető és várta az udvarlókat, ám amennyiben kettőt hordott, már megtalálta a társát. Ingüket fűzővel vagy gombokkal fogták össze, mely nemezből, vászonból vagy selyemből készülhetett. A férfiak kaftánt viseltek, melyben a nagykabát elődét tisztelhetjük. Süvegüket bőrből varrták, a koronarészt prémből készítették. Mind a férfiak, úgy a nők is nadrágot hordtak, hiszen a szoknya akadályt jelentett a lovaglásban, és viseltek fehérneműt is, ami ugyancsak rendhagyó volt akkoriban. A bőrcsizmájuk orra felfelé hajlik, melyről fennmaradt az a gyönyörű, ám nem bizonyított magyarázat, hogy eleink annyira szerették az anyaföldet, hogy még véletlenül sem akartak belerúgni. A lábbeli hosszú szára arra szolgált, hogy a nyeregbőr ne törje a lábat, valamint védelmet nyújtott a gyalogos hadak támadása esetén is. A fennmaradt dokumentumok cáfolják azt az állítást, miszerint az ősök apró termetűek lettek volna, átlagos magasságuk 170 centiméter körüli lehetett, valamint lábuk sem volt görbe annak ellenére, hogy paripákon vágtattak naphosszat.

Öltözetük fontos része az öv, melyből gyakran hármat viseltek egyszerre. A veretes öv kétszárú volt, melynek csak a rövid részét lehetett becsatolni, a hosszú, gazdagon cifrázott véget áthúzták a másikon. A díszítés a harcos gazdagságáról is árulkodott, hiszen készítettek bronz, ezüst és arany vereteket is. A fegyver öv vastagabb volt, hiszen ennek kellett elbírnia mindent, amire a csaták során vagy a mindennapi életben szükségük lehetett. Ide akasztották a késüket és a bőrből, vagy nemezből készült tarsolyt, melyben tűzgyújtó eszközt és gyógyfüveket hordtak, valamint az ivótülköt. Ezenfelül védte az ember hasát és a lágy részeket. A sálöv húsz cm vastag, 6 – 8 – vagy nem ritkán 10 méter hosszúságban készült, mely azon túl, hogy jól melegítette a derekat és a nyílvessző hegye is elcsúszott rajta, halál esetén arra is szolgált, hogy beletekerve az elhunytat el tudják temetni. Ha egy fiút felöveztek, az azt jelentette, hogy kész az életre, kész a harcra.

Békebeli időkben kaftánt, inget, süveget és csizmát hordtak, csatában fémlamellás páncélt öltöttek, olyan fémsisakkal, melyhez láncból készült nyakvédő tartozott. A fegyverövre akasztották a bőrből vagy fémből készült combvédőket, de a karukat is hasonló alkalmatosságokkal védték. Viseletük a szamurájokéhoz hasonlított. Törekedtek a könnyű viseletre, így védőruházatuk készülhetett bőrből is.

Az ékszerek szeretete szintúgy nagy múltra tekint vissza. Ismerték a nyakláncot és a fülbevalót, melynek egyik felét gyakran a férfi, a másikat a nő viselte. Ám nemcsak önmagukat, lovaikat is ékesítették aranypénzekkel, és veretes bőrrel.

Legfélelmetesebb fegyvereik az íj és a nyíl az akkori harcászat csúcstechnikáit ötvözte. Az úgynevezett összetett íjak közepe fából készült, külsejét állati inak borították, mely a nyúlást segítette elő.  A belsejük szarulemezt tartalmazott, ez biztosította erejüket. Lőtávolságuk több, mint 500 méter volt. Könnyen „fáradtak”, ezért félnaponta váltogatták őket. A cseréjükre mindig a földön terült sor, mivel a lóháton történő el és felajzás nem lehetséges. A felajzott íjakat a készenléti nyíltegezben tartották, melyekhez különböző nyilakat használtak vadászatkor és harchoz. A vesszőket az alsó részükön található tollak tartják irányban, így biztosítják a lőtávolságot. A nyílvesszőket olyan gyorsan lőtték ki egymás után, hogy mire az első földre ért, addigra másik kettőt is a levegőbe tudtak küldeni. Innen ered a nyílzápor elnevezés, hiszen ezer harcos egyszerre háromezer nyíllal tizedelte ellenfelét. Könnyűszerrel átütötték a bőrt, vagy behatoltak a páncél résein úgy, hogy mindezt a manővert vágtató lóról hajtották végre.

Jelentős félelmet keltett a kopja és a kelevéz, melyek ugyancsak alkalmasak voltak közel és távolsági harcra egyaránt. A csákányfokos madárcsőrre emlékeztető végével a láncinget is átütötte, míg a szkíta balta a pajzsot és a páncélt is képes volt bezúzni. A szabja íves pengével és fokéllel rendelkezik, mellyel jobbra, s balra hajolva félelmetes csapásokat vittek véghez.

A lovas közlekedést a könnyű nyeregfa segítette, melyet nyeregbőrrel vontak be, így stabil ülést biztosított az utazóknak, akik egyhuzamban 100 – 150 kilométert is megtettek. Később ennek mintájára fejlesztették ki a western nyerget. A szkíta íjászokat olyan félelem övezte és olyan összhangban mozogtak lovaikkal, hogy a görögök róluk mintázták a mitikus kentaurok figuráját. Úgy tartották, ők nem is igazi emberek, hanem valóságos szörnyek. Bizony nem ők voltak az egyetlenek, akik rettegték harcosainkat. A franciák az ugor bestiával riogatták csemetéiket, így alakulhatott ki az ogre kifejezés. Kicsit elrugaszkodva, de mondhatnánk azt is, hogy Shrek a legismertebb magyar.

Mosolygó Marietta